A történet ismerős is, meg nem is. Híven követhetjük az Iliász cselekményszövését (egészen kis bakugrásokkal, erről később), ha túltesszük magunkat azon, hogy egyetlen istennel sem akadunk össze. Csak egészen röviden összefoglalva a film történetét (és nem az Iliászét). Krisztus előtt 1300 táján járunk. A késő bronzkori görög városállamok viszonylagos nyugalomban élnek egymás mellett mindaddig, míg Trója két ifjú hercege fel nem keresi Spárta királyát, Menelaoszt. Parisz, a fiatalabb szívtipró szerelembe esik a spártai feleségével és megszökteti. A megcsalt és megalázott idősödő férj éktelen haragra gerjed és felkeresi fivérét, a mükénéi Agamemnont, hogy segítse őt bosszút állni Tróján. Bár Agamemnont nem nagyon zavarja testvére megtépázott hírneve, kap az alkalmon, hogy a gazdag Tróját megtámadja és kifossza. De mindketten tudják, hogy semmire se mennek, még a hatalmas hajóhadukkal se, ha nem tudják maguk mellé állítani a kor legnagyobb harcosát (és annak embereit), Akhilleuszt. Elküldik hát hozzá a csavaros eszű Odüsszeuszt, aki a leghatásosabb érvet húzza elő tarsolyából: hogy maradhatna ki abból a csatából Akhilleusz, mely az örökkévalóságig tartó hírnevet hozhatja meg neki. A mürmidónok elitseregével (kik feketébe öltözve is korunk zöldsapkásaira hajaznak leginkább) megerősödött, egyesített görög sereg nekivág a tengernek.
A történet eddig szép és majdnem korrekt. Bár az istenek háttérben zajló ármánykodásait hiányoljuk, de beletörődünk (nincs Erisz almája, nincs Aphrodité ígérete, nincs ide-oda loholó és hírt hozó Hermész, nincs isteni kupaktanács az Olümposzon). Egy azonban bizonyos: egyetlen bronzkori görögnek sem jutott volna eszébe, még legrosszabb álmában se, hogy seregét a hazaszeretettel (achájok, előre Hellász dicsőségéért!) buzdítsa jobb belátásra, mivel a nemzettudat nem ekkor, de később is hiánycikk volt errefelé. Ez a botorság csak a hollywoodi sémagyártók agyszüleménye, hasonlóan a világot úton-útfélen csípőből megmentő amerikai elnöki figurához. Hasonlóan aggályos a mürmidón tengerészgyalogosok alakja, élükön egzisztencialista királyukkal. De Brad Pittnek olyan szőke a haja és olyan durcás az ajka – nem is beszélve formás hátsójáról –, hogy még ezt is hajlamosak vagyunk megbocsátani.
A történet itt rendesen elágazik Homérosztól. A 10 évig tartó trójai háború pár hónapra (hétre?) zsugorodik, Akhilleusz beleszeret Briszéiszbe, akinek valójában a világon semmi köze se volt a trójai királyhoz, Priamoszhoz. Aztán sok csatajelent és vér árán, a közel sem unokaöcs, hanem fiúszerető Patroklosz valamint Hektór halálán át eljutunk a végső cselhez, a falóhoz. Melybe Akhilleusz is engedelmesen bemászik, bár Homérosz szerint ekkor már teljesen halott volt – igaz, a filmben és a mitológiában is Parisz nyilazta le. Tróját vérbe és tűzbe fojtják az egyesített achájok, egyedül Aeneas menekül meg, hogy megalapíthassa a Római Birodalmat.
Most rossz ez a film, vagy jó? Ezt mindenki maga-maga döntse el. Lehet, hogy köszönőviszonyban sincs az Iliásszal és a görög mitológiával, de nem is állította, hogy erről fog szólni. Lehet, hogy mond badarságokat az ókori hősökről, de nem olyan nagy baj az, ha Brad Pitt (vagy épp Eric Bana, Orlando Bloom) okán a népek ismereteket szerezhetnek ókori nevekről, eseményekről. Ha ez nem lenne még ennyi se ragadna rájuk. Ugyanakkor a filmnek hihetetlenül finom részletei vannak, ami mindenképp szóra érdemes. A harcosok teljesen korrekt késő bronzkori acháj fegyverzetben díszelegnek, mintha csak a Harcos vázáról léptek volna le. Sisakjuk, pajzsuk, kardjuk pontos múzeumi másolatok, a hajók, harci szekerek freskókat idéznek. A rövid, nehéz kardhoz és pajzshoz önálló harcmodort találtak ki az alkotók és nem ókori nindzsákat látunk, mint más filmekben. (Miután a görögök a hátukon hordták a kardjukat, a rendezők hajlamosak a párharcokat holmi szamuráj-küzdelemként ábrázolni – haj-haj.) A ruházat, a hajviseletek, az ékszerek, a palotabelsők ásatási eredményeken, korabeli ábrázolásokon alapulnak. Apropó ékszerek. Ha figyelünk, örömmel vehetjük szemügyre Schliemann trójai ásatásnak híres-neves Priamosz kincséből származó női haj- és fejékszereket. No, nem Hektór feleségének, Andromakhé fején, az talán túl direkt lenne, hanem a háttérben ácsorgó nemes kisasszonyok hajában.
E csábító bronzkori időutazás mellett szinte elsikkad, hogy a színészek mit fakítanak. Hogy Brad Pitt életunt aranyifjú, hogy Orlando Bloom nyálas szépfiú, hogy Eric Bana papírízű, hogy Peter O’Toole úgy fest, mint egy belőtt alkesz – ki figyel oda, amikor Trója vagy Mükéné utcáin lépkedhetünk? Nyilván nem ez a rendező, Wolfgang Petersen legjobb filmje, hiszen az vita nélkül a Das Boot. Nem Iliász, nem Homérosz, nem Schliemann, nem Robert Graves ez a film, mégis elvarázsol. És nem ez a cél?
- Troy (Trója) 2004.
- rendezte: Wolfgang Petersen
főbb karakterek:
- Agamemnón — Brian Cox
- Akhilleusz — Brad Pitt
- Briszéisz — Rose Byrne
- Hektór — Eric Bana
- Heléna — Diane Kruger
- Menelaosz — Brendan Gleeson
- Odüsszeusz — Sean Bean
- Parisz — Orlando Bloom
- Priamosz — Peter O’Toole